Hazai gesztenyeállományok

Magyarországon gesztenye-gyümölcstermesztés nem alakult ki, csak a termőtájakon fennmaradt ősi szórvány, liget-legelő és egyéb elegyes erdőkben levő állományok kiegyenlítetlen, gyenge minőségű termésének a begyűjtése folyt. Ezek természetesen nem gazdaságos ültetvények, hiszen bennük csak ősi gyűjtögető gazdálkodásra jellemző „fejszés” szelekció érvényesült. Ez abból állt, hogy a magról kelt, nagyon változékony populációból az alacsony termőképességű vagy rossz gyümölcsminőségű egyedeket kivágták.

A gesztenyefák többsége (81,3%) szórvány. E korszerűtlen termesztési forma, a mezőgazdasági üzemek fejlődésével – fokozott ütemben – felszámolásra kerül, az idős gesztenyeállományainknak erős csökkenése várható. Erre utal a szórvány állomány magasabb (81%) idős, termőkorú aránya.

Az összefüggő, nagyobb felületű gesztenyések kizárólag a Dunántúlon helyezkednek el. A termőtájak közül a nyugat-dunántúli a legjelentősebb, az ott elhelyezkedő 51%-nyi felület nagyobb részben Zala megyében található.

A termelés fejlesztése esetén célszerű az új ültetvények elhelyezésénél nagyobb arányokban a Zala- és Somogy megyei termőhelyeket előtérbe helyezni.

Hogyan került a szelídgesztenye Magyarországra?

Arról, hogy honnan érkezett hazánkba a szelídgesztenye, több fajta álláspont létezik.

A monda szerint viszont Magyarországon a szelídgesztenye Mátyás király idejében, a XV. században honosodott meg. Mint sok minden mást, állítólag ezt is Beatrix királyné hozta magával Itáliából. Az olasz konyhának köszönhette Mátyás király kedvenc ételét, a gesztenyével töltött kappant, vagyis kakast. A szelídgesztenye Közép- és Dél-Európában ősidők óta él, és az itt élő embereknek már a történelem előtti időkben is fontos táplálékát képezte.

Egy másik álláspont szerint a gesztenye már a történelem előtti időkben elterjedt a kontinensen. A görögök is kedvelték és a rómaiak egyik fontos tápláléka volt. Úgy gondolták, hogy az ember számára ott vannak meg az optimális feltételek, ahol megél a gesztenye, ezért az egész Római Birodalom területén szakadatlanul telepítették.

A rómaiaknak is fontos táplálékuk volt; a magjából lisztet őröltek. Valószínű, hogy a Brit-szigetekre és a Kárpát-medencébe is ők telepítették be – ekképpen valószínűleg római ültetvények maradványai a Börzsöny déli lejtőin (így a Nagymaros feletti hegyoldalakon) és a Naszály alján zöldellő szelídgesztenye-ligetek. A termesztésből sokfelé kivadult.

Ugyanakkor Páll Miklós szerint a szelídgesztenyét már az ősember is ismerte hazánkban, mert elszenesedett fáját megtalálták a bükki Hámori-, mai Anna-barlangban. Azonos véleményen van Konkolyné is, aki szerint a szelídgesztenye a neolitikum óta ismert csemege.

Jelentősebb szelídgesztenyések Magyarországon az Alpokalján vannak. A gesztenye fajták jól reprezentálják a főbb hazai termesztőtájakat, az itt megnevezett Alpokalja vidékét, melyet egy Kőszegszerdahelyi fajta képvisel, a Dél-Dunántúlt, melyet az Iharosberényi fajták képviselnek és végül Észak-Magyarország, melyet a Nagymarosi fajták reprezentálnak.